Archive for February 2007
Csendélet
A ház előtti ezüstfenyők tűlevelein kóbor szellő, s a kékesfehér délutáni fény. Tizenkét éves vagyok, és talán gyerek. Valahol a szomszédban gerle búg. Az utcaajtó hátradobva. A kicsi bicikli a ház falához döntve. A bicikli körül frissen lehullott vakolat, a gyékénykosár feldöntve, s a szerte-szétgurult maradék árú: néhány paradicsom, két fej káposzta.
Vajon megint részeg?- kérdezném önmagam, ha nem lüktetne bennem a csend, s a félelem. A válasz bennem van, itt kaparász a torkomban, amióta bejöttem a tárva nyitva hagyott kapun, és fel-le mozgatja rekeszizmom, s az agyamon átfutó gondolatokat: hátha alszik, úgy tűnik, már régebbtől itthon van, hátha mire anyám hazajön: kijózanodik.
Lépéseim aprók. Nesztelenek. Inkább elfelé mennék, ki az udvarról, ki az időből, nem be a házba. Csak ne látnám, amint szája szélén végigfolyik a nyál.
A teraszon egy széttaposott paradicsom. Kikerülöm. Fülelek: kihallatszik, amint horkol. A hátam közepén egy hideg bogban az összes félelem. Kilincselek, és belépek. Az konyhaasztalon fazék, lapító, a lapítón szeletelt hagyma és hagymahéj, nagykés, kenyér, morzsa, sótartóból kiömlött só, kifröccsent fuszulykaleves, és nagy, vörösesbarna fuszulykaszemek. A tányérban apám. Csapzott hajszálai között, a nyitva hagyott konyhaajtón betévedt kóbor szellő matat. Őszül.
Add comment February 28, 2007
Szívverések
A teraszt seperte, mint mindig, és motyogott. Amióta beteg nyugdíjas, gyakran egyedül beszél. Készruhaüzletben volt elárusítónő, hozzászokott a sok beszédhez. Húsz éven át kínálta, dicsérte az árút. Most már csak a hátralevő évek, s a magány eladó.
Megemelte a lábtörlőt, elseperte az alatta összegyűlt port, majd megrázta: kutyaszőr, homokszemcsék, sárflekkekbe száradt fűszál. “Ha Krisztus keresztjét keresitek, vegyétek ki a szívemet, ott megtaláljátok a szenvedő Urat” – motyogta, majd vette az ollót és elkezdte levágni a pusztulásnak indult hajtásokat a pincetetejére, műanyag ládákba kiültetett muskátlikról.
Kevés a fény. A pince dohos, meleg. A pityóka időnap előtt kicikázik, a savanyú káposzta már januárban nyúlós, a muskátli új hajtása sárga. Csak az ura szeret sokáig elidőzni a pincében. Három ötvennégy literes ballon borból januárra nem marad más, csak a ballonok alján a seprő.
Ha ágynak esik, ki vigyáz rá? A szívéhez kapott. Szúrt. Az utóbbi időben egyre gyakrabban szúr. Éjjel is szúr. Nem kap levegőt. Néha úgy érzi, a ki nem mondott szavak fojtogatják. Gyűlnek és vastagodnak a nyelvén.
Bekukucskált a szobába. A függönyön keresztül megpillantotta őket: a félhomályban két előrehajló test. Ketten kétfelé néznek, az ura a kanapéról a televíziót, a gyermek a székről a számítógép monitorját nézi. Apa és fia.
Amíg csend van: nincs baj – gondolta és belemártotta a felmosó vederbe a rongyot. Kiért szenvedek Uram – kérdezte s huszonhárom éves fiára gondolt, aki még most is elvárja, hogy elkészítse neki a reggelijét, megkenje a kenyerét, megmelegítse a teáját, megterítse az asztalt, majd leszedje a mocskos tányérokat utána…
Tenyere alatt ki-kihagytak a szívverések: szúrta a kereszt.
Add comment February 23, 2007
Hol van a döglégy?
Míg nézem a falat, elbeszélgetünk, te szilvaszemű távoli árny, én vissza nem hozható időn csüngő rojt. Szürkésfehér. A szoba bal sarkában pókháló. Szürkés-sárga szövete bolyhain megtörik a lámpafény.
Nem emlékszem, hogy ringattál volna, de arra igen, két éves koromtól csak látogattál. Te voltál a kedves idegen, akire jó volt várni. Szombaton, munkaidő lejárta után jöttél. Kócos, szél cibálta fekete hajzuhatag. Szilvaszemű, cseresznye szájú, szomorú idegen. Ültem az öledben és szagolgattalak. Nyáron éjszakai esőzés után földre hullott alma szagod volt. Nyakcsigolyádon pihék, s kövér esőcseppek. Ősszel lemondás szagú volt öled. Távozásod után is, sokáig érezni lehetett a vonuló gólyák után bágyadtan tekintő, szegett szárnyú gilice szagát. Leforrázott tollszag, mint amikor nagyanyám kopasztotta a tyúkot. Télen te hoztad a havat, tavasszal a lázas csendet.
Nem emlékszem, hogy ringattál volna, de arra igen, hogy miután végre visszavettél, megint elhagytál.
Aludtunk mi valaha együtt? Nem emlékszem.
A te ágyadban egy nyivákoló törökbúzacső, míg én apámmal egy ágyban. Ti egy szobában, mi a másikban. Egymásba nyíló két külön világ.
Nézem a falat: szürkésfehér. Fent a bal sarokban pókháló. Zizzen, benne egy vonagló aranyzöld potrohú selymes döglégy.
Ha a fal bennem van, hol van a döglégy?
Add comment February 15, 2007
Te vagy, Júdás?
Erről a pályaudvarról soha ki nem fut a vonat. Péter alszik, János alszik, Jakab alszik, Máté alszik, míg gyufás skatulya méretű panelrekeszben, osztódok. Minden reggel egy árulással vénebb vagyok. A szemem alatti bőr lilásan világit a reggeli félhomályban. Haloványan kirajzolódik egy újabb szarkaláb. Kívánatos.
Farkasszemet nézek a tükörben lapuló énnel: te vagy, Júdás?
Nincsenek jó és rossz emberek, csak halandók, csetlő botló, hússal, vérrel, testmeleggel táplálkozó porszemek – suttogja.
Szeress, és emlékezz meg rólam – suttogom, míg gyűrött arcomon végig peregnek a megbánás könnyei: nem kellett volna, kiöljem magamból a hitet.
Egyszemélyes magányomba behálózva, minden menekülő szál nélkül húsomba harapok. Polimerizálódott álmaim hálójában bármerre csapódok, csak önmagammal harcolok.
Add comment February 14, 2007
Megszületett
Nem egyszer akartad otthagyni, nem egyszer küldtek vissza hozzá, s mégis megesett. Soha fel nem száradó sós-keserű könnyeidből, csírájában elfojtott álmaidból, lídérces, ismétlődő, visszajáró félelmeidből szőtted rostjait. Ő volt a várva várt fiú. Az ő fia. „Csak olyan ne légy, mint az apád.”
Nem tudom, vert-e, míg a fiával voltál terhes. Sosem meséltél erről. Elmondtad (vagy elejtetted, vagy súgtad, már nem emlékszem), de bánt az a tudat, hogy míg velem voltál várandós, az utolsó heteinkben (valamiért) a fotellel akart főbe ütni. A részlet számodra sosem volt érdekes. Belőled, csak úgy kipattan a múlt, és elmondod, elejted, mint tojós tyúk a kikívánkozó tojást.
Emlékszem mennyire boldog volt azon a februári reggelen, mikor a fiát, meg téged mentünk meglátogatni. Fütyörészett, míg csicsonkáztunk. Kérges, emlékeimben inkább ütésre lendülő kezében galambfiókaként pihegett kezem, s a szeretet. Negyvenkettes bakancsának talpa alatt sóhaj, s megkönnyebbülés: halihó, halihó, megszületett.
Sem rád, sem a fiúra nem emlékszem, de arra igen, hogy sokáig vártunk a kórház várótermében. A felfeslett, kék műbőr székeken boldog apukák vártak boldog anyukákra. Mi is ott toporogtunk. Úgy éreztem ő is boldog.
Add comment February 13, 2007
Nincs megbocsátás
Egyszemélyes magányom társkereső hirdetés útján kétszemélyesre cseréltem. Egy légtér, egy ágy, közös paplan, alatta két idegen: négy láb, négy kéz, egyenletesen szuszogó páros magány. Ágyban, párnák között elhalt, lehullt álmaim hámsejtjein poratkák híznak. Gyufás skatulya méretű panelrekeszekben osztódik az élet: csak a mai nap teljen el, mert a holnapiról már rég lemondtam
Add comment February 12, 2007
Egyenes adás
Szigetelt röfögés:
fürdik a kismalac a fényben.
Reális időben történik az intellektus leintése.
Ha elszáll a kismadár, mi marad?
Izzadt hímtagok s cigarettafüst.
„Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül.”
Add comment February 9, 2007
Önkéntes megváltó kerestetik
A megváltás show elmarad: Jézus kijelentkezett, Pilátus nem mossa kezeit, a kereszt üres: önkéntes megváltók önéletrajzát azörökkévalósághazugság@pr.org címre várjuk. A jelszó: senki sem pótolhatatlan.
Bukott megváltok verejtéke
Rossz helyen, rossz időben
Verssorokat recitálsz, de kár.
Kortalan dáma tér le az útról a végtelen bűnbe,
Zöldfülű tinók hajszolják a halált.
Egy nagy fehér fény kéne még.
Add comment February 9, 2007
