A ház előtti ezüstfenyők tűlevelein kóbor szellő, s a kékesfehér délutáni fény. Tizenkét éves vagyok, és talán gyerek. Valahol a szomszédban gerle búg. Az utcaajtó hátradobva. A kicsi bicikli a ház falához döntve. A bicikli körül frissen lehullott vakolat, a gyékénykosár feldöntve, s a szerte-szétgurult maradék árú: néhány paradicsom, két fej káposzta.
Vajon megint részeg?- kérdezném önmagam, ha nem lüktetne bennem a csend, s a félelem. A válasz bennem van, itt kaparász a torkomban, amióta bejöttem a tárva nyitva hagyott kapun, és fel-le mozgatja rekeszizmom, s az agyamon átfutó gondolatokat: hátha alszik, úgy tűnik, már régebbtől itthon van, hátha mire anyám hazajön: kijózanodik.
Lépéseim aprók. Nesztelenek. Inkább elfelé mennék, ki az udvarról, ki az időből, nem be a házba. Csak ne látnám, amint szája szélén végigfolyik a nyál.
A teraszon egy széttaposott paradicsom. Kikerülöm. Fülelek: kihallatszik, amint horkol. A hátam közepén egy hideg bogban az összes félelem. Kilincselek, és belépek. Az konyhaasztalon fazék, lapító, a lapítón szeletelt hagyma és hagymahéj, nagykés, kenyér, morzsa, sótartóból kiömlött só, kifröccsent fuszulykaleves, és nagy, vörösesbarna fuszulykaszemek. A tányérban apám. Csapzott hajszálai között, a nyitva hagyott konyhaajtón betévedt kóbor szellő matat. Őszül.