A vén hârca és apád megeszik az életemet – mondogatta anyám, és én nem értettem, miért esznek egyesek életet, mikor a kamarában ott a szalonna. Igaz nekem fel kellett másznom a kicsi székre, hogy elérjem a régi kék kredenc oldalára felakasztott horgot, s a horogban a szalonnát, majd lábujjhegyre állva alig tudtam vágni belőle egy szeletkét.
Már megint össze-visszanyirbáltad a szalonnát – szokta mondani anyám, te és apád, két barbár, vágni sem tudtok, csak fűrészelni.
Azt aztán végképp nem értettem, miért eszi a vén hârca anyám életét, ha reggelente nem egyszer, hanem kétszer reggelizik.
Maga megint akkor készül enni, mikor nekem mennem kéne munkába? Eddig nem volt ideje? Eszem meg kezem, lábam úgy sietek, maga meg most pucolja a hagymát, morzsolja a szárított tojáshéjat, kavargatja a teáját ahelyett, hogy segítene megetetni a leánykát – hallottam félálomban anyám cérnavékony, de éles hangját a nagyszobából reggelente, és tudtam nagyanyám, már megint anyám életét eszi.
Boszorkány, már másodszor reggelizik zsörtölődött anyám, míg nagyanyám komótosan nyalintott egyet a kiskanalán, nehogy egy nyalásnyi is kárba menjen a szárított tojáshéjporból, amit csontritkulás megelőzőként szedett, majd berágott egy darab szalonnát bőröstül.
Reggel hatkor hallom, amint ki-be járkál csapkodva a kamara ajtót. Akkor eszik először. De ennek egy szál bele van, fél kilenckor már megint éhes. Egész életébe mást sem csinált, mint ült szembe az urával, és evett. Egymást bíztatták, és rágtak, mint két hörcsög két pofára. Tegyek még Jóska? Tegyél. És pillantás alatt beettek egy boglya túros csuszát – dohogja anyám, míg kiteszi nekem a tejbe grízt. Nagyanyám épp a teáscsésze falát kocogtatja. Kavarja a teáját, hogy hamarabb hűljön. Anyám arca ég, míg kapkodva öltözik, s megállás nélkül motyog.
Mire anyám felöltözik nagyanyám is, bekapta az utolsó harapás szalonnáját, és szívesen leöblítené egy korty teával, de üres a csészéje. Két újjal benyúl szájüregébe, és igazít egyet tett fogain, krákog, köhög, nyel, majdhogy megfullad.
Nézem a kihűlt, dermedt tejbegrízt. Nem vagyok éhes.
Egyél – mondja anyám az ajtóból, még mielőtt sietve kilépne a házból.
Már megint késésben van.
Eszek – mondom, és lyukat fúrok a kiskanállal a hideg, szürke masszába. Utálom, olyan szürke, és hideg, mint nagyanyám plöttyedt, állandóan félig nyitott szája