Imádom a gyilkosságokat, egy nap lehet én is, elkövetek egyet – mondta, míg a televíziót nézte, és érdesen felkacagott. Volt valami megtévesztő a kacaj ívelésében: túl magasra tört, túl vékonyan csengett. Súlya, ereje volt, a plafonig ívelt, majd megtört, és kiszámíthatatlan gyorsasággal vissza suppant, mint egy feldobott kő. Kis híján a vissza a feldobó lábujjára. Elcsattant, mint egy kiprovokált pofon.
Míg szeme sarkával a másik reakcióját leste, úgy érezte valami ráfagyott a szája szélére. A másik meg se rezzent. Talán merevebben bámulta a képernyőt. Társkereső oldalakon szörfözött, mint mindig. Igaz, nem kimondottan kereső szándékkal, de el sem zárkózva a tolvajt szülő alkalmak elől, gyakorlott szakértelemmel szemlézte a profilokat, minősítette a reális, vagy koppintott fotókat.
Így ment ez a nagy, vízválasztó félrelépés előtt, így megy ez a nagy, vízválasztó félrelépés után.
Hazajön, le sem vetkőzik, s máris bekapcsolja a gépet. Esznek, elviszi a tányérját a mosogatókagylóig, esetleg leöblíti, majd leül a géphez. Kezdődik a kommunikáció: az egyik a képernyőt nézi, a másik mosogat. Tányérok csörömpölnek, oldalak nyílnak le. Megy a televízió, valaki híreket olvas be, vagy más valakik épp veszekednek. Ők hallgatnak. A szűk panelszobába, és a még szűkebb konyhába légterében ketten kétfelé élik a közös perceket. Az egyik szeme épp egy virtuális combon legel, míg a másik letakarítja az utolsó elmosandó tányérról az estebéd maradékokat: néhány csontot, s csendet.
Mi maradt a nagy szenvedélyből: kiderült, vagy ki sem derült félrelépések, félúton megrekedt megbocsátások, undor, és az állandó önmarcangoló visszaemlékezés.
Imádom a gyilkosságokat, egy nap lehet én is, elkövetek egyet – mondta és felkacagott. Élesen, mint a dokumentumfilmbeli kés.
Azon az este az élet elviselhetetlen könnyűséggel ment tovább. Még egy nappal közelebb kerültek az elmúláshoz.