Nem lehettem több mint hét-nyolc éves, mikor nyitott sliccében megpillantottam. A bordó bársonyhuzatos töltött széken ült, a konyhaasztal mellett. Megpróbált egyenesen ülni, de minduntalan lejjebb és lejjebb csúszott. Hajszálnyin, s a diófaasztal vastag lapján múlott, hogy nem az asztal alól horkantott anyára: tégy, hogy egyek.
Nem számított, hogy részeg. Nem számított, hogy félek. Meg meredtem. Megbabonázva bámultam a lógó ismeretlen valamit. Barnásvörös volt. Rücskös és kopasz, mint a pulykakakas nyaka.
- Gombold be a nadrágod – mondta anyám orrával a tokányos tányér kellős közepét célzó apámnak.
- Mi van?- vakogta, még mielőtt orra hegyével elérte volna a mélytányér fenekét.
- A slicced! Kilóg a kolbászod!
A nemrég még tokányos mélytányérból értetlenül nézett ki apám: Mi van? Arcán elterült az aranysárga zsír.
Már félni sem féltem, csak bambán néztem. Hol az asztalra, hol az asztal alá. Sután, tágra nyitott szemmel. Az abroszon kifröccsent zsíros dinsztelt hagyma, cubák és mellehúsa. Az asztal alatt kolbász.