Posts filed under ‘irodalom’
Kolbász
Nem lehettem több mint hét-nyolc éves, mikor nyitott sliccében megpillantottam. A bordó bársonyhuzatos töltött széken ült, a konyhaasztal mellett. Megpróbált egyenesen ülni, de minduntalan lejjebb és lejjebb csúszott. Hajszálnyin, s a diófaasztal vastag lapján múlott, hogy nem az asztal alól horkantott anyára: tégy, hogy egyek.
Nem számított, hogy részeg. Nem számított, hogy félek. Meg meredtem. Megbabonázva bámultam a lógó ismeretlen valamit. Barnásvörös volt. Rücskös és kopasz, mint a pulykakakas nyaka.
- Gombold be a nadrágod – mondta anyám orrával a tokányos tányér kellős közepét célzó apámnak.
- Mi van?- vakogta, még mielőtt orra hegyével elérte volna a mélytányér fenekét.
- A slicced! Kilóg a kolbászod!
A nemrég még tokányos mélytányérból értetlenül nézett ki apám: Mi van? Arcán elterült az aranysárga zsír.
Már félni sem féltem, csak bambán néztem. Hol az asztalra, hol az asztal alá. Sután, tágra nyitott szemmel. Az abroszon kifröccsent zsíros dinsztelt hagyma, cubák és mellehúsa. Az asztal alatt kolbász.
1 comment September 17, 2007
Leszámolás
Vetkőzik. Mint magvaváló érett gyümölcs húsa a magról, oly könnyedséggel hullik testéről le a ruha. Blúz. Egy pár lágyan gömbölyödő tejfehér habcsók, rózsaszín szarvacskákkal. Bugyi. Két mozdulat, és pőre. Hajlataiban zizzenő idő. Fehérsége, mint a lábosból kifutó tej szétfolyik a vetetlen ágyon. Fekszik az ágyon, a lámpa alatt. Anyaszült meztelen. Hámlik a lelke. Fénytelen. Száraz. Azokra gondol, a kik elmentek. Akik elengedték a kezét. Mintha vénülne. Egyre gyakrabban gondol a halálra. Félőn, mint fűszálról épp legördülő harmatcsepp, mely tudja mi vár rá: a föld.
Baszatlan.
1 comment August 22, 2007
No happy end
Testbeszéd
- mini saga-
Fekszik az ágyon, a lámpa alatt. Anyaszült meztelen. Hámlik a lelke. Fénytelen. Száraz. Öreg. Azokra gondol, a kik elmentek. Akik elengedték a kezét.
Baszatlan.
Add comment August 20, 2007
Mint soha eddig
- Egyszer fogom magam, és se szó, se beszéd, elmegyek – mondja a nő. Barna, őz szemei alig észrevehetően könnybe lábadnak. Valahányszor titkos álmairól, elhallgatott vágyairól vall, elérzékenyül. Mintha halottairól beszélne.
A vele szemben ülő féri, hallgat. Nyel egyet, üresben, majd hirtelen felkapja a söröskorsót, és mohón belekortyol.
- Nem hiszed el? – kérdi, és farkasszemet néz a kétkedővel. Hangjában csalódottság. Hiszed, vagy sem egyszer csak elmegyek. Hátra sem nézek, csak megyek, megyek, míg látok a szememmel.
Az anyja is mindig ezt mondta. Szóról szóra. Rendszerint épp elmenőfélben volt. Minden egyes verés után megesküdött: elmegy, s mégis, mindig maradt: apa nélkül nem család a család.
- Hibáztam – mondja a férfi, míg a nő arcán lágyan, semmi sietség nélkül végigfolyik egy könnycsepp.
- Igen – nyugtázza a nő messziről. A múlt nyárra gondol. Akkor hívta először az addig ismeretlen, másik nő. A lakcímük iránt érdeklődött. A férfi batyuját akarta lepakolni.
- Igen – suttogja – megbántottál, hazudtál.
- Annyiszor bocsánatot kértem. Nem tudnál tovább lépni – próbálkozik a férfi, és hüvelykujjával végigsimítja a nő még mindig nedves alsószemhéját.
- Nem, nem tudok – akadékoskodik a szipogó.
- Szeretlek, te is tudod – suttogja a férfi. Lehelete komlószagú.
- Igen. Talán – dünnyögi a nő. Eszébe jut az anyja, aki mindig maradt, bár ő sosem hallotta az apját, hogy mondta volna: szereti. Pedig szereti: keserűen, véresen. Szereti, ha tenyeréhez tapad a lelke.
- Mi a baj? – kérdi a férfi. Hibáztam, beismerem. Visszajöttem. Itt vagyok.
- Kértem én, hogy gyere vissza? – tőr ki a nő.
- Nem – ismeri be kussadtan a nemrég még reménykedő.
Lehajtja fejét. Lesüti szemét. Orrcimpájában egy régi ismerős szag: érett őszibarack. Felszippantja.
- Kívánlak. Úgy kívánlak, mint soha eddig.
Add comment June 28, 2007
Kurvára nyár van
Mi ezentúl már baszni sem is baszunk – kérdi a vetetlen ágyon fekvő anyaszült meztelen nőt.
A szobában harminc fokos meleg. Már le sem törli homlokáról a verejtéket. Nézi az olvadó fehér testet. Bambán, kéj nélkül. A nő még fiatal. Ő vén. Mióta tavaly ősszel visszaköltözött összesen háromszor, ha volt köze hozzá. Legutóbb, mintha egérlyukba dugta volna. Egy félszeg, nehézkes be. Alig csúszott. Mintha valami megfeküdte volna a gyomrát. Aztán gyorsan ki. Kint tágasabb. Azóta nem próbálkozott. Most nyár van. Kurvára nyár. A beton tömbök izzanak. Negyven fokos meleg.
A nő szeme csukva. Egyetlen arcizma sem rezdül. Látszólag sem nem hall, sem nem lát, csak izzad, és alig hallhatóan piheg.
Nem, mi többé nem – jön a válasz. Száraz, tárgyilagos. Mintha a tőle nem messze fekvő meztelen férfi nemrég azt kérdezte volna, hány óra.
Csend. A nő szemhéja csukva. A férfi elnéz felette. Rekkenő a hőség, a levegőt kapáló forgó szerkezet már rég nem fúj hideget.
S ha megunnám a kézimunkát? – kérdi, míg kézfejével letörli gyöngyöző homlokát. Nem lehet minden áldott szent nap fuszulyka levest enni – mondja rosszállóan, és nyel egyet.
Akkor térj át bécsi szeletre – jön a válasz.
Már nem piheg, nem izzad: izzik.
Add comment June 27, 2007
Lila csend
A fűzfa árnyának mélyén megalvadt az idő. Feküdt a földön. Szárnyszegetten, hanyatt döntve. Végtagjai mellette hevertek. Szétszórtan. Ziláltan. Szaggatottan. Imitt egy suta, lendületében megakadt kéz. Amott egy levegőben lógó láb. Nem sikoltott. Nem vergődött. Feküdt, egy idegen test alatt. Kifeszítve. Tágra nyitott szemei tükrén kékes vörös bárányfelhők suhantak. Zsugorodott a lét. Levél nem zizzent, szellő nem rebbent csak sajgott, sajgott, sajgott.
4 comments June 5, 2007
Vetkőzök
Mint érett gyümölcs húsa a magról, oly könnyedséggel hullik testemről le a ruha. Egy pillanat és pőre. Lágyan gömbölyödő tejfehér habcsók, harapnivaló szarvacskákkal. Feszes, de omlós. Fehérsége, mint a lábosból kifutó tej szétfolyik a reggeli homályban.
JAVíTÁS:
Vetkőzök.Mint magvaváló érett gyümölcs húsa a magról, oly könnyedséggel hullik testemről le a ruha. Blúz. Egy pár lágyan gömbölyödő tejfehér habcsók, rózsaszín szarvacskákkal. Bugyi. Két mozdulat, és pőre. Végignézem. Hajlataiban zizzenő idő. Kint virrad. Fehérségem, mint a lábosból kifutó tej szétfolyik a reggeli homályban. Markotokban most már mi marad?
Add comment May 31, 2007
Éhség
Akárhányszor kérdezte anyám, mit főzzek ma, annyiszor vágta rá apám: én, van mit egyek. Szalonna van a padláson. Hagyma van a pincében. Nem halunk éhen – többes számban. Sosem értettem, miért kérdi tőle, mit főzzön, ha évek óta tudja a választ. Lehet megszokásból, vagy úgy gondolta, a monológok kettesben érdekesebbek. Talán számára ez, beszélgetés volt. Mindenesetre beszélgetésebb, mint a megint ittál, és az ingadozó, vastag nyelvű tagadás, vagy a ne félj, nem ittam ki apádat a vagyonából, és az utána következő felemelt kéz. A tábla szalonnán, s a fej hagymán túl akárhányszor készített anyám egy nagy lábos bármit, annyiszor ébredt fel másnap, hogy alig van valamicske a lábos alján. Tegyek még? Tegyél. Még? Még egy kicsit – nyújtja a tányért apám, ha már a másodikat is zománcig kimártotta. Ilyenkor csirketokányból másnapra bő, disznózsírban dinsztelt hagyma illat, ha maradt a lábas oldalán, bár azt is felszippantja a kamrába fedőt emelgetni besomfordáló.
Add comment May 28, 2007
Etetés
Eszünk, az öcsém meg én. A családban mindig is én voltam az étvágycsináló malac. Ha kettőt faltam, akkor rögtön másnak is enni támadt kedve. Olyan jóízűen eszel, hogy muszáj én is egyek, mondják sokan, ha majszolni látnak. Szeretek enni. Nem kimondottan ínyencségeket, hanem épp azt, ami van. Előttem inkább húsok: főtt füstölt kolbász, töltött fasírt, sajt. Hetekkel ezelőtt, egy vasárnap délelőtt, még mielőtt biztosra tudtam volna, jövök, megkívántam anyám évekkel ezelőtt, vasárnap délben tizenkettőkor tálalt töltött fasírtját. Véletlenül megpillantottam a televízióban: boldog vasárnapi mosoly, apa, anya, gyerekek, azt hiszem kettő, fehér abrosz, az asztal közepén töltött fasírtos tepsi. Egy régi íz, s egy sosem volt kép: megkívántam. Most itt van előttem, kissé túl porlós, kissé túl száraz. Anyám ki-bejárkál: kamara, konyha. Sürög-forog, hol ezt, hol azt tesz az asztalra. Közben kenyeret pirít. Az egyre csak sokasodó tálkáktól már hely sincs az asztalon. A könyökömet hol ilyen, hol olyan tálkába ütöm bele. Szinte a blúzom ujjával mártok. Az öcsém hang nélkül rág. Csak az állkapcsa mozog, miközben nézi, ahogy eszem. Apám már evett. Anyám majd, miután mi jóllakunk. Addig is szemével csipeget. A nagy fehér műanyag tálban cukrozott fejes saláta, s egy-két zöld fokhagymaszál. Régecske elkészíthette, a salátalapik bárgyún úszkálnak a sárgás barna lében. Hallom, ahogy apám kint az udvaron a disznók vedrével csörömpöl. Etet. Be-be szokott jönni, míg eszünk, bár nem szeretjük, ha bejön. Disznószagú. Anyám kikergeti, még mielőtt mi elveszítenék az étvágyunkat: nem szeretik a gyermekek, ha a szájukba nézel.
Nem emlékszem, mikor ettünk együtt utoljára. Szinte, amióta tudom magam, szerre eszünk. Vasárnap, vagy más ünnepnap: mi, gyermekek először. Aztán anyám becsipegeti a maradékot, főképp az öcsémét: a kibelezett kenyérhéjakat, a hús darabokról gondosan leszedett kövérséget. Majd jön apám, felhörpöl két tányér levest, és eltakarít mindent, ami még maradt.
3 comments May 21, 2007
Télen, bugyogó nélkül
Míg én a táskát viszem, öcsém a kezét fogja. Hosszan ki-kilép, mire az anyám gyorsan ráapróz. Tartja az iramot. Válla szinte súrolja a vállát. Én mellettük vonszolom a táskát, míg anyám minduntalan ki akarja kapni kezemből a sok szorítástól mostanra síkossá melegedett táskafület. Nem annyira a csomag súlya tör, mint anyám gyors, hadaró semmitmondó beszéde: az utcánkban a szomszédok majdnem mind felújították a házaikat, hőszigeteltek, új, rikító színek tömkelege az egész utca. Csak nálunk maradt minden a régi kerékvágásban. Csak mi vagyunk szürkék. Igen, de azok mind örököltek, míg neki senki sem adott soha semmit. Őt soha senki nem segítette. Ő soha senkire sem számíthat. Apámmal soha semmire sem fogjuk vinni.
Nézem, ahogy artikulál. A panaszáradat mögül kivillannak a fogai. A szája széle meg –meg rándul. Nézem: piros az arca, piros a szája és mégis színtelen, mintha viaszból volna. Viaszos, síkos arcán végigcsorog az indulat. Könnyek, vagy csak egyszerűen megizzadt? Meleg van. Valahonnan az évek távlatából egy megakadt lemezt hallgatok. Várom, hogy elmondja ezredszerre legplasztikusabb, és általam sosem értett hasonlatát: apáddal élni olyan, mint télen bugyogó nélkül végigsétálni a főutcán. Valamiért most az egyszer nem mondja. Hallgat.
Nincs több panasz? Kérdőn nézek rá. Gondterhelt arcán egy szökevény könnycsepp.
Letörölném, de foglalt a kezem, és közöttünk menetel az öcsém.
Add comment May 15, 2007
| Previous Posts |