Posts filed under ‘karcolatok’
Kolbász
Nem lehettem több mint hét-nyolc éves, mikor nyitott sliccében megpillantottam. A bordó bársonyhuzatos töltött széken ült, a konyhaasztal mellett. Megpróbált egyenesen ülni, de minduntalan lejjebb és lejjebb csúszott. Hajszálnyin, s a diófaasztal vastag lapján múlott, hogy nem az asztal alól horkantott anyára: tégy, hogy egyek.
Nem számított, hogy részeg. Nem számított, hogy félek. Meg meredtem. Megbabonázva bámultam a lógó ismeretlen valamit. Barnásvörös volt. Rücskös és kopasz, mint a pulykakakas nyaka.
- Gombold be a nadrágod – mondta anyám orrával a tokányos tányér kellős közepét célzó apámnak.
- Mi van?- vakogta, még mielőtt orra hegyével elérte volna a mélytányér fenekét.
- A slicced! Kilóg a kolbászod!
A nemrég még tokányos mélytányérból értetlenül nézett ki apám: Mi van? Arcán elterült az aranysárga zsír.
Már félni sem féltem, csak bambán néztem. Hol az asztalra, hol az asztal alá. Sután, tágra nyitott szemmel. Az abroszon kifröccsent zsíros dinsztelt hagyma, cubák és mellehúsa. Az asztal alatt kolbász.
1 comment September 17, 2007
Leszámolás
Vetkőzik. Mint magvaváló érett gyümölcs húsa a magról, oly könnyedséggel hullik testéről le a ruha. Blúz. Egy pár lágyan gömbölyödő tejfehér habcsók, rózsaszín szarvacskákkal. Bugyi. Két mozdulat, és pőre. Hajlataiban zizzenő idő. Fehérsége, mint a lábosból kifutó tej szétfolyik a vetetlen ágyon. Fekszik az ágyon, a lámpa alatt. Anyaszült meztelen. Hámlik a lelke. Fénytelen. Száraz. Azokra gondol, a kik elmentek. Akik elengedték a kezét. Mintha vénülne. Egyre gyakrabban gondol a halálra. Félőn, mint fűszálról épp legördülő harmatcsepp, mely tudja mi vár rá: a föld.
Baszatlan.
1 comment August 22, 2007
No happy end
Testbeszéd
- mini saga-
Fekszik az ágyon, a lámpa alatt. Anyaszült meztelen. Hámlik a lelke. Fénytelen. Száraz. Öreg. Azokra gondol, a kik elmentek. Akik elengedték a kezét.
Baszatlan.
Add comment August 20, 2007
Mint soha eddig
- Egyszer fogom magam, és se szó, se beszéd, elmegyek – mondja a nő. Barna, őz szemei alig észrevehetően könnybe lábadnak. Valahányszor titkos álmairól, elhallgatott vágyairól vall, elérzékenyül. Mintha halottairól beszélne.
A vele szemben ülő féri, hallgat. Nyel egyet, üresben, majd hirtelen felkapja a söröskorsót, és mohón belekortyol.
- Nem hiszed el? – kérdi, és farkasszemet néz a kétkedővel. Hangjában csalódottság. Hiszed, vagy sem egyszer csak elmegyek. Hátra sem nézek, csak megyek, megyek, míg látok a szememmel.
Az anyja is mindig ezt mondta. Szóról szóra. Rendszerint épp elmenőfélben volt. Minden egyes verés után megesküdött: elmegy, s mégis, mindig maradt: apa nélkül nem család a család.
- Hibáztam – mondja a férfi, míg a nő arcán lágyan, semmi sietség nélkül végigfolyik egy könnycsepp.
- Igen – nyugtázza a nő messziről. A múlt nyárra gondol. Akkor hívta először az addig ismeretlen, másik nő. A lakcímük iránt érdeklődött. A férfi batyuját akarta lepakolni.
- Igen – suttogja – megbántottál, hazudtál.
- Annyiszor bocsánatot kértem. Nem tudnál tovább lépni – próbálkozik a férfi, és hüvelykujjával végigsimítja a nő még mindig nedves alsószemhéját.
- Nem, nem tudok – akadékoskodik a szipogó.
- Szeretlek, te is tudod – suttogja a férfi. Lehelete komlószagú.
- Igen. Talán – dünnyögi a nő. Eszébe jut az anyja, aki mindig maradt, bár ő sosem hallotta az apját, hogy mondta volna: szereti. Pedig szereti: keserűen, véresen. Szereti, ha tenyeréhez tapad a lelke.
- Mi a baj? – kérdi a férfi. Hibáztam, beismerem. Visszajöttem. Itt vagyok.
- Kértem én, hogy gyere vissza? – tőr ki a nő.
- Nem – ismeri be kussadtan a nemrég még reménykedő.
Lehajtja fejét. Lesüti szemét. Orrcimpájában egy régi ismerős szag: érett őszibarack. Felszippantja.
- Kívánlak. Úgy kívánlak, mint soha eddig.
Add comment June 28, 2007
Kurvára nyár van
Mi ezentúl már baszni sem is baszunk – kérdi a vetetlen ágyon fekvő anyaszült meztelen nőt.
A szobában harminc fokos meleg. Már le sem törli homlokáról a verejtéket. Nézi az olvadó fehér testet. Bambán, kéj nélkül. A nő még fiatal. Ő vén. Mióta tavaly ősszel visszaköltözött összesen háromszor, ha volt köze hozzá. Legutóbb, mintha egérlyukba dugta volna. Egy félszeg, nehézkes be. Alig csúszott. Mintha valami megfeküdte volna a gyomrát. Aztán gyorsan ki. Kint tágasabb. Azóta nem próbálkozott. Most nyár van. Kurvára nyár. A beton tömbök izzanak. Negyven fokos meleg.
A nő szeme csukva. Egyetlen arcizma sem rezdül. Látszólag sem nem hall, sem nem lát, csak izzad, és alig hallhatóan piheg.
Nem, mi többé nem – jön a válasz. Száraz, tárgyilagos. Mintha a tőle nem messze fekvő meztelen férfi nemrég azt kérdezte volna, hány óra.
Csend. A nő szemhéja csukva. A férfi elnéz felette. Rekkenő a hőség, a levegőt kapáló forgó szerkezet már rég nem fúj hideget.
S ha megunnám a kézimunkát? – kérdi, míg kézfejével letörli gyöngyöző homlokát. Nem lehet minden áldott szent nap fuszulyka levest enni – mondja rosszállóan, és nyel egyet.
Akkor térj át bécsi szeletre – jön a válasz.
Már nem piheg, nem izzad: izzik.
Add comment June 27, 2007
Lila csend
A fűzfa árnyának mélyén megalvadt az idő. Feküdt a földön. Szárnyszegetten, hanyatt döntve. Végtagjai mellette hevertek. Szétszórtan. Ziláltan. Szaggatottan. Imitt egy suta, lendületében megakadt kéz. Amott egy levegőben lógó láb. Nem sikoltott. Nem vergődött. Feküdt, egy idegen test alatt. Kifeszítve. Tágra nyitott szemei tükrén kékes vörös bárányfelhők suhantak. Zsugorodott a lét. Levél nem zizzent, szellő nem rebbent csak sajgott, sajgott, sajgott.
4 comments June 5, 2007