Nem lehettem több mint hét-nyolc éves, mikor nyitott sliccében megpillantottam. A bordó bársonyhuzatos töltött széken ült, a konyhaasztal mellett. Megpróbált egyenesen ülni, de minduntalan lejjebb és lejjebb csúszott. Hajszálnyin, s a diófaasztal vastag lapján múlott, hogy nem az asztal alól horkantott anyára: tégy, hogy egyek.
Nem számított, hogy részeg. Nem számított, hogy félek. Meg meredtem. Megbabonázva bámultam a lógó ismeretlen valamit. Barnásvörös volt. Rücskös és kopasz, mint a pulykakakas nyaka.
- Gombold be a nadrágod – mondta anyám orrával a tokányos tányér kellős közepét célzó apámnak.
- Mi van?- vakogta, még mielőtt orra hegyével elérte volna a mélytányér fenekét.
- A slicced! Kilóg a kolbászod!
A nemrég még tokányos mélytányérból értetlenül nézett ki apám: Mi van? Arcán elterült az aranysárga zsír.
Már félni sem féltem, csak bambán néztem. Hol az asztalra, hol az asztal alá. Sután, tágra nyitott szemmel. Az abroszon kifröccsent zsíros dinsztelt hagyma, cubák és mellehúsa. Az asztal alatt kolbász.

Vetkőzik. Mint magvaváló érett gyümölcs húsa a magról, oly könnyedséggel hullik testéről le a ruha. Blúz. Egy pár lágyan gömbölyödő tejfehér habcsók, rózsaszín szarvacskákkal. Bugyi. Két mozdulat, és pőre. Hajlataiban zizzenő idő. Fehérsége, mint a lábosból kifutó tej szétfolyik a vetetlen ágyon. Fekszik az ágyon, a lámpa alatt. Anyaszült meztelen. Hámlik a lelke. Fénytelen. Száraz. Azokra gondol, a kik elmentek. Akik elengedték a kezét. Mintha vénülne. Egyre gyakrabban gondol a halálra. Félőn, mint fűszálról épp legördülő harmatcsepp, mely tudja mi vár rá: a föld.
Baszatlan.

Testbeszéd
- mini saga-

Fekszik az ágyon, a lámpa alatt. Anyaszült meztelen. Hámlik a lelke. Fénytelen. Száraz. Öreg. Azokra gondol, a kik elmentek. Akik elengedték a kezét.
Baszatlan.

- Egyszer fogom magam, és se szó, se beszéd, elmegyek – mondja a nő. Barna, őz szemei alig észrevehetően könnybe lábadnak. Valahányszor titkos álmairól, elhallgatott vágyairól vall, elérzékenyül. Mintha halottairól beszélne.
A vele szemben ülő féri, hallgat. Nyel egyet, üresben, majd hirtelen felkapja a söröskorsót, és mohón belekortyol.
- Nem hiszed el? – kérdi, és farkasszemet néz a kétkedővel. Hangjában csalódottság. Hiszed, vagy sem egyszer csak elmegyek. Hátra sem nézek, csak megyek, megyek, míg látok a szememmel.
Az anyja is mindig ezt mondta. Szóról szóra. Rendszerint épp elmenőfélben volt. Minden egyes verés után megesküdött: elmegy, s mégis, mindig maradt: apa nélkül nem család a család.
- Hibáztam – mondja a férfi, míg a nő arcán lágyan, semmi sietség nélkül végigfolyik egy könnycsepp.
- Igen – nyugtázza a nő messziről. A múlt nyárra gondol. Akkor hívta először az addig ismeretlen, másik nő. A lakcímük iránt érdeklődött. A férfi batyuját akarta lepakolni.
- Igen – suttogja – megbántottál, hazudtál.
- Annyiszor bocsánatot kértem. Nem tudnál tovább lépni – próbálkozik a férfi, és hüvelykujjával végigsimítja a nő még mindig nedves alsószemhéját.
- Nem, nem tudok – akadékoskodik a szipogó.
- Szeretlek, te is tudod – suttogja a férfi. Lehelete komlószagú.
- Igen. Talán – dünnyögi a nő. Eszébe jut az anyja, aki mindig maradt, bár ő sosem hallotta az apját, hogy mondta volna: szereti. Pedig szereti: keserűen, véresen. Szereti, ha tenyeréhez tapad a lelke.
- Mi a baj? – kérdi a férfi. Hibáztam, beismerem. Visszajöttem. Itt vagyok.
- Kértem én, hogy gyere vissza? – tőr ki a nő.
- Nem – ismeri be kussadtan a nemrég még reménykedő.
Lehajtja fejét. Lesüti szemét. Orrcimpájában egy régi ismerős szag: érett őszibarack. Felszippantja.
- Kívánlak. Úgy kívánlak, mint soha eddig.