Mint soha eddig
- Egyszer fogom magam, és se szó, se beszéd, elmegyek – mondja a nő. Barna, őz szemei alig észrevehetően könnybe lábadnak. Valahányszor titkos álmairól, elhallgatott vágyairól vall, elérzékenyül. Mintha halottairól beszélne.
A vele szemben ülő féri, hallgat. Nyel egyet, üresben, majd hirtelen felkapja a söröskorsót, és mohón belekortyol.
- Nem hiszed el? – kérdi, és farkasszemet néz a kétkedővel. Hangjában csalódottság. Hiszed, vagy sem egyszer csak elmegyek. Hátra sem nézek, csak megyek, megyek, míg látok a szememmel.
Az anyja is mindig ezt mondta. Szóról szóra. Rendszerint épp elmenőfélben volt. Minden egyes verés után megesküdött: elmegy, s mégis, mindig maradt: apa nélkül nem család a család.
- Hibáztam – mondja a férfi, míg a nő arcán lágyan, semmi sietség nélkül végigfolyik egy könnycsepp.
- Igen – nyugtázza a nő messziről. A múlt nyárra gondol. Akkor hívta először az addig ismeretlen, másik nő. A lakcímük iránt érdeklődött. A férfi batyuját akarta lepakolni.
- Igen – suttogja – megbántottál, hazudtál.
- Annyiszor bocsánatot kértem. Nem tudnál tovább lépni – próbálkozik a férfi, és hüvelykujjával végigsimítja a nő még mindig nedves alsószemhéját.
- Nem, nem tudok – akadékoskodik a szipogó.
- Szeretlek, te is tudod – suttogja a férfi. Lehelete komlószagú.
- Igen. Talán – dünnyögi a nő. Eszébe jut az anyja, aki mindig maradt, bár ő sosem hallotta az apját, hogy mondta volna: szereti. Pedig szereti: keserűen, véresen. Szereti, ha tenyeréhez tapad a lelke.
- Mi a baj? – kérdi a férfi. Hibáztam, beismerem. Visszajöttem. Itt vagyok.
- Kértem én, hogy gyere vissza? – tőr ki a nő.
- Nem – ismeri be kussadtan a nemrég még reménykedő.
Lehajtja fejét. Lesüti szemét. Orrcimpájában egy régi ismerős szag: érett őszibarack. Felszippantja.
- Kívánlak. Úgy kívánlak, mint soha eddig.
Add comment June 28, 2007 Reka
Kurvára nyár van
Mi ezentúl már baszni sem is baszunk – kérdi a vetetlen ágyon fekvő anyaszült meztelen nőt.
A szobában harminc fokos meleg. Már le sem törli homlokáról a verejtéket. Nézi az olvadó fehér testet. Bambán, kéj nélkül. A nő még fiatal. Ő vén. Mióta tavaly ősszel visszaköltözött összesen háromszor, ha volt köze hozzá. Legutóbb, mintha egérlyukba dugta volna. Egy félszeg, nehézkes be. Alig csúszott. Mintha valami megfeküdte volna a gyomrát. Aztán gyorsan ki. Kint tágasabb. Azóta nem próbálkozott. Most nyár van. Kurvára nyár. A beton tömbök izzanak. Negyven fokos meleg.
A nő szeme csukva. Egyetlen arcizma sem rezdül. Látszólag sem nem hall, sem nem lát, csak izzad, és alig hallhatóan piheg.
Nem, mi többé nem – jön a válasz. Száraz, tárgyilagos. Mintha a tőle nem messze fekvő meztelen férfi nemrég azt kérdezte volna, hány óra.
Csend. A nő szemhéja csukva. A férfi elnéz felette. Rekkenő a hőség, a levegőt kapáló forgó szerkezet már rég nem fúj hideget.
S ha megunnám a kézimunkát? – kérdi, míg kézfejével letörli gyöngyöző homlokát. Nem lehet minden áldott szent nap fuszulyka levest enni – mondja rosszállóan, és nyel egyet.
Akkor térj át bécsi szeletre – jön a válasz.
Már nem piheg, nem izzad: izzik.
Add comment June 27, 2007 Reka
Csapdában
Azt gondolod, nekem nem fáj, mikor sírva kapom anyádat – buggyan ki a kissé dülöngélő fogatlan öregemberből a fájdalom. Meglep. Soha egyetlen jelét sem adta annak, hogy neki is fájna, ha a másik pityereg. Igaz, emlékeimben, ha épp püföli, és vinnyog, rögtön befogja a száját, egy újabb ütéssel. Talán ezért zsákolta gyors, megállás nélkül zúduló dumékkal, hogy ne hallja, hogyan nyüszít.
Kérdésére nem tudtok mit válaszolni. Csak nézem őket bambán, a még mindig reszkető anyámat, s a furcsa kupa málélisztnyire aszott meg-megingó, számomra annyira idegen férfit. Tekintete eddig ismeretlen melegséggel csüng anyámon. Nősténye, kölykei anyjáért érzett megtört hím aggodalom. Lesütöm a szemem. Szégyellem magam.
Állunk megszeppenve a konyha és a szoba közötti ajtó nemrég kitört ablaka alatt háromszögben. Félszegen cserélgetjük lábainkat, mint csínytevés közben tetten kapott kisiskolások. Hallgatunk. Apám kínosan ügyel, ne dőljön fel. Nem hiszem többet ivott, mint két pohár. Ennyi is elég neki: jócskán pityókos. Anyám a kemencét támassza, miközben, mint egy utolsókat rugó, jégeső verte ázott csirke az eget nézi. Én hol az egyiket, hol a másikat bámulom megilletődve.
Két öregember, csapdában.
A nemrég kitört ablakban kartonpapír. Szigetelőszalaggal körbe ragasztva. Mögüle ki-kihallatszik, ahogy a fiuk ott bent mond, mond, megállás nélkül: kurva, részeges disznó, csak idegesítitek az embert, hülyék…
Mostanában gyakran kapom sírva – motyogja apám. Szavai egyenként, darabosan koppannak a parkettán.
Add comment June 26, 2007 Reka
1 perces
Vénülök.
Egyre gyakrabban gondolok a halálra. Félőn, mint fűszálról épp legördülő harmatcsepp, mely tudja mi vár rá: a föld.
Add comment June 18, 2007 Reka
Lila csend
A fűzfa árnyának mélyén megalvadt az idő. Feküdt a földön. Szárnyszegetten, hanyatt döntve. Végtagjai mellette hevertek. Szétszórtan. Ziláltan. Szaggatottan. Imitt egy suta, lendületében megakadt kéz. Amott egy levegőben lógó láb. Nem sikoltott. Nem vergődött. Feküdt, egy idegen test alatt. Kifeszítve. Tágra nyitott szemei tükrén kékes vörös bárányfelhők suhantak. Zsugorodott a lét. Levél nem zizzent, szellő nem rebbent csak sajgott, sajgott, sajgott.
4 comments June 5, 2007 Reka
Vetkőzök
Mint érett gyümölcs húsa a magról, oly könnyedséggel hullik testemről le a ruha. Egy pillanat és pőre. Lágyan gömbölyödő tejfehér habcsók, harapnivaló szarvacskákkal. Feszes, de omlós. Fehérsége, mint a lábosból kifutó tej szétfolyik a reggeli homályban.
JAVíTÁS:
Vetkőzök.Mint magvaváló érett gyümölcs húsa a magról, oly könnyedséggel hullik testemről le a ruha. Blúz. Egy pár lágyan gömbölyödő tejfehér habcsók, rózsaszín szarvacskákkal. Bugyi. Két mozdulat, és pőre. Végignézem. Hajlataiban zizzenő idő. Kint virrad. Fehérségem, mint a lábosból kifutó tej szétfolyik a reggeli homályban. Markotokban most már mi marad?
Add comment May 31, 2007 Reka
Éhség
Akárhányszor kérdezte anyám, mit főzzek ma, annyiszor vágta rá apám: én, van mit egyek. Szalonna van a padláson. Hagyma van a pincében. Nem halunk éhen – többes számban. Sosem értettem, miért kérdi tőle, mit főzzön, ha évek óta tudja a választ. Lehet megszokásból, vagy úgy gondolta, a monológok kettesben érdekesebbek. Talán számára ez, beszélgetés volt. Mindenesetre beszélgetésebb, mint a megint ittál, és az ingadozó, vastag nyelvű tagadás, vagy a ne félj, nem ittam ki apádat a vagyonából, és az utána következő felemelt kéz. A tábla szalonnán, s a fej hagymán túl akárhányszor készített anyám egy nagy lábos bármit, annyiszor ébredt fel másnap, hogy alig van valamicske a lábos alján. Tegyek még? Tegyél. Még? Még egy kicsit – nyújtja a tányért apám, ha már a másodikat is zománcig kimártotta. Ilyenkor csirketokányból másnapra bő, disznózsírban dinsztelt hagyma illat, ha maradt a lábas oldalán, bár azt is felszippantja a kamrába fedőt emelgetni besomfordáló.
Add comment May 28, 2007 Reka
Etetés
Eszünk, az öcsém meg én. A családban mindig is én voltam az étvágycsináló malac. Ha kettőt faltam, akkor rögtön másnak is enni támadt kedve. Olyan jóízűen eszel, hogy muszáj én is egyek, mondják sokan, ha majszolni látnak. Szeretek enni. Nem kimondottan ínyencségeket, hanem épp azt, ami van. Előttem inkább húsok: főtt füstölt kolbász, töltött fasírt, sajt. Hetekkel ezelőtt, egy vasárnap délelőtt, még mielőtt biztosra tudtam volna, jövök, megkívántam anyám évekkel ezelőtt, vasárnap délben tizenkettőkor tálalt töltött fasírtját. Véletlenül megpillantottam a televízióban: boldog vasárnapi mosoly, apa, anya, gyerekek, azt hiszem kettő, fehér abrosz, az asztal közepén töltött fasírtos tepsi. Egy régi íz, s egy sosem volt kép: megkívántam. Most itt van előttem, kissé túl porlós, kissé túl száraz. Anyám ki-bejárkál: kamara, konyha. Sürög-forog, hol ezt, hol azt tesz az asztalra. Közben kenyeret pirít. Az egyre csak sokasodó tálkáktól már hely sincs az asztalon. A könyökömet hol ilyen, hol olyan tálkába ütöm bele. Szinte a blúzom ujjával mártok. Az öcsém hang nélkül rág. Csak az állkapcsa mozog, miközben nézi, ahogy eszem. Apám már evett. Anyám majd, miután mi jóllakunk. Addig is szemével csipeget. A nagy fehér műanyag tálban cukrozott fejes saláta, s egy-két zöld fokhagymaszál. Régecske elkészíthette, a salátalapik bárgyún úszkálnak a sárgás barna lében. Hallom, ahogy apám kint az udvaron a disznók vedrével csörömpöl. Etet. Be-be szokott jönni, míg eszünk, bár nem szeretjük, ha bejön. Disznószagú. Anyám kikergeti, még mielőtt mi elveszítenék az étvágyunkat: nem szeretik a gyermekek, ha a szájukba nézel.
Nem emlékszem, mikor ettünk együtt utoljára. Szinte, amióta tudom magam, szerre eszünk. Vasárnap, vagy más ünnepnap: mi, gyermekek először. Aztán anyám becsipegeti a maradékot, főképp az öcsémét: a kibelezett kenyérhéjakat, a hús darabokról gondosan leszedett kövérséget. Majd jön apám, felhörpöl két tányér levest, és eltakarít mindent, ami még maradt.
3 comments May 21, 2007 Reka
Télen, bugyogó nélkül
Míg én a táskát viszem, öcsém a kezét fogja. Hosszan ki-kilép, mire az anyám gyorsan ráapróz. Tartja az iramot. Válla szinte súrolja a vállát. Én mellettük vonszolom a táskát, míg anyám minduntalan ki akarja kapni kezemből a sok szorítástól mostanra síkossá melegedett táskafület. Nem annyira a csomag súlya tör, mint anyám gyors, hadaró semmitmondó beszéde: az utcánkban a szomszédok majdnem mind felújították a házaikat, hőszigeteltek, új, rikító színek tömkelege az egész utca. Csak nálunk maradt minden a régi kerékvágásban. Csak mi vagyunk szürkék. Igen, de azok mind örököltek, míg neki senki sem adott soha semmit. Őt soha senki nem segítette. Ő soha senkire sem számíthat. Apámmal soha semmire sem fogjuk vinni.
Nézem, ahogy artikulál. A panaszáradat mögül kivillannak a fogai. A szája széle meg –meg rándul. Nézem: piros az arca, piros a szája és mégis színtelen, mintha viaszból volna. Viaszos, síkos arcán végigcsorog az indulat. Könnyek, vagy csak egyszerűen megizzadt? Meleg van. Valahonnan az évek távlatából egy megakadt lemezt hallgatok. Várom, hogy elmondja ezredszerre legplasztikusabb, és általam sosem értett hasonlatát: apáddal élni olyan, mint télen bugyogó nélkül végigsétálni a főutcán. Valamiért most az egyszer nem mondja. Hallgat.
Nincs több panasz? Kérdőn nézek rá. Gondterhelt arcán egy szökevény könnycsepp.
Letörölném, de foglalt a kezem, és közöttünk menetel az öcsém.
Add comment May 15, 2007 Reka
A találkozás
Fél év után alighogy letettem a lábam a peronra, máris azon volt, hogy levegye a terhet a vállamról. Nem emlékszem megcsókoltam-e, nem emlékszem megcsókolt-e. A vállamról lecsúszó utazótáska, s a táska után kapó keze maradt meg bennem. Két kézzel kapott utána. Keze véletlenül megérintette a kezem. Színültig megtöltött szatyrok cipeléséhez szokott érdes, repedezett tenyér. Foltos, ráncos, kissé suta kéz. Jobb kézfején kidudorodó inak.
Nem értettem miért akar mindenképpen cipekedni. Amióta beteg nyugdíjas, és egész nap otthon a fiáért, s az uráért robotol, mint betört igás ló kívánja a terhet. Adjad, viszem én – ismételgette, míg a táska füléről próbálta lehántani a kezemet. Hagyjad, inkább én – ismételgettem görcsösebben markolva a műanyagot.
Az öcsém elnézett felettünk. Nem érdekelte sem a táska, sem az anyja. Kivárta, míg eldöntöttük a poggyász nálam marad, akkor megölelt.
Add comment May 15, 2007 Reka
| Previous Posts | Next Posts |
